(Lackfi János “Kreatív írás” szemináriumán készült.)
Az ebéd utáni Vasas – Ferencváros világbajnoki döntőt, amelyet egyébként Hirtelendi tizenhárom góljával a Fradi nyert meg, a harci színekkel hulla-fehérre festett Mária néni szakította meg. Kiállt az udvarra és a cigifüsttől szitává kopott tüdejéből mindent kiadva elkiáltotta magát.
– Ki üvölt, amikor én beszélek? Ki az az áááállat?
Azonnal teljes csend lett, és Mária néni a megerőltetéstől hörögve beterelte az első bés fogvatartottakat a lósárga épületbe. Nyögtek a rabok a ridegen visszhangzó magas folyosókon vagy ásítoztak. Mire a terembe értek, egy nagyobb nyögéstől (vagy ásítástól) a Kliffi szőke burája szét is repedt, sokáig csorgatta a vérét a pad mellé. Aztán, amikor rájött, hogy a Búl Péter szeret a vér tócsájában tocsogni, inkább abbahagyta az egészet. Néhány perccel később vidáman felugrott, anya!, sikoltotta, és eltűnt, mint egy szellem.
Ugyanígy, végül, minden elítéltet kiszabadítottak. Mire fél öt lett, már csak a két szokásos egyén maradt az első bések osztálytermében, kék színű, nejlon rab-köpenyüket ilyenkor már félig kigombolhatták.
Hirtelendi volt az egyik, a másik meg a Varga. A Varga napközben szemüveges volt, egy darab mintarab, de fél ötkor, amikor kihalt pusztasággá vált a dutyi, (csak a neonok percegtek,) hőssé vált és néhány egyszerű szavával jó útra térítette Hirtelendit, aki egyébként, napközben, percenként bizonyította, hogy a Katica utcai általános intézmény elengedhetetlen része a modern társadalomnak. Már, ha meg akarjuk fegyelmezni a gyermekeket.
– Na, Hirtelendi – kezdte Varga – munkára fel!
– Na, Varga úr, kezdjük akkor!
Rabköpenyeiken még egy gombot bátran kioldva, feltűrték inas karjukon az ujjat, és öles léptekkel az oktatás-végrehajtó asztaláig lépkedtek, feldobbantak a katedrára és megálltak a feladat előtt.
– Melyikkel leszel ma? – kérdezte a Varga.
Hirtelendi felemelte a két szerszámot, méregette a súlyukat, próbálgatta őket. Hümmögött.
– Bevállalom a nagyobbat. De akkor te mész neki az első vizessel.
– Legyen – bólintott a Varga. Medveölő puskáját a sarokba támasztotta, a grizlyk bőrét kihajította a folyosóra és megsimította a bajszát. – Tegnap úgyis te kezdted.
– Tegnap – nyomta meg a szót Hirtelendi – nem volt ilyen ki-ba-szot-tul mocskos.
Varga végigmérte a repedezett, koszos, zöld táblát és a kisebb szivacsot, amit éppen átvett. Majd megint a táblára bámult. Magasra fel kellett néznie, hogy az összeadások és kivonások felett lássa a dátumot is.
– Te – kérdezte végül –, Hirtelendi úr, nézd már meg légyszíves! Az ott a tábla felett, az nem a Bandér hullája? Hirtelendi megrázta a fejét.
– Nem, az a Gerdásé. A Baum skalpolta meg az új csatabárdjával.
– Pont rálóg a haja a táblára.
– Mit csináljunk? Mégsem vagyunk sírásók.
– Hát nem – válaszolta eltűnődve Varga, aki még egy ideig azért vizsgálgatta a táblát. – Tényleg mocskosabb, mint tegnap. Melyikből hozzak?
– Elsőre csak a kristályos vízből, az a fal melletti csapból jön. – Hirtelendi hangja egy kicsit vékonyabb volt, mint a legtöbb elsősé. – A másik oldalon erős sav van, azzal majd a harmadik réteget húzzuk.
Szóval, gondolta Varga, mert szemüveges volt és nagyon okos, a BAL oldali a hegyi kristály vize és a JOBB oldali a sav.
A folyosón viszont nem a szokásos sárkány fogadta, pedig a Medveölő töltényeiből kitakarékoskodott lőporral tervezte szétrobbantani mind a három agyait, hanem valami halk, távoli zene. A hangok elbűvölték és elterelték a figyelmét. A hatásuk alá került, a keze ellazult és a szerszámot majdnem leejtette. Megmagyarázhatatlan, édes bánat járta át a lelkét. Valahol, az épület második emeletén, egy távoli erdőn túl, egy tó partján gordonkán gyakorolt egy különös kegyetlenséggel tartott rab.
Varga alig talált el a mosdóig. A zene elvarázsolta, a szeme elrévedt és attól kezdve soha életében nem tudott többet rendesen koncentrálni semmire. A csapok elé lépett, biccentett a savas felé, rábámult a kristályvizesre, egyet lépett felé, de aztán inkább mégis a savasat választotta.
Bőven megengedte a vörös felhőket eregető hiperkolbászlevet, majd a régen elhagyott szerszámot kereste egy kicsit. Nem találta sehol.
Csak a mutatóujját dugta oda, érezte, ahogy fájdalom és lacafaca nélkül elpárolog a savban. Utána bedugta a többi ujját, a kézfejét, a karját és a másik kezét is. A szúrós szagú pára köddé vált, vörösen hullámzott a kis mosdóban.
Valahol messze a Hirtelendi hangja szólt: Varga úr, hol van már az az eszköz?
Varga egy gyors mozdulattal a csap alá hajolt és ahogy a testét elette a savsugár, ügyesen szökkent egyet a kagylóba, és teljesen eltűnt. A sűrű, vörös köd ide-oda lötyögött a falak között, míg végül egy girbe-gurba üzenetet nyalt a plafonra:
– JödteK értem. PITYu.
Tavaszi délután