(Lackfi János “Kreatív írás” szemináriumán készült.)
Ha szembe jön velem egy szöveg, egy blogger vagy egy újságíró szövege, amolyan kis írás, csak úgy valami felületen, arra gondolok, na gyerünk, olvassuk el. Feltehetőleg valaki megírta azt a szöveget, standard betűk felhasználásával írta, feketével fehéren. A szöveg szavaira gondolok, a köztük ütemes egyenetlenséggel feltűnő szóközökre, a pontokra a vesszőkre. Standard olvasnivaló szövegnek gondolom a szöveget, amíg olvasom.
A szavak a mélyére hatolnak a témának, a témát boncoló mondatok mélyére hatolnak a szavak, és könnyedén eljutok a szavak mélyére a hangzók erejéig a hangszál rezgéséig, a hangokat teremtő fehéren fekete érzésekig, a kút mélységééig a mélységesen mély kút legmélyéig. Ne mondjuk inkább fene modorosnak? Az esetek nagy százalékában ez — a modorosság ténye — feltehetőleg az írón múlik és csak igen kis részben az olvasón. Az olvasó standard képességekkel vág neki a betűk tengerének, az író mintegy vezeti őt betűi erejével a papírok hullámain, így keletkezik a szöveg.
Óceánná fuzionált hangok hömpölyögnek előttem, amikor szembe jön velem egy szöveg, és én arra gondolok, na, gyerünk, olvassuk el. Szóljon akármiről, lehetőleg valami kényesnek tűnő témáról, amit aztán — feltehetőleg — csak kerülgetni fog, mintegy egyenlőségjelet téve a semmi és a valami közé, feketén, fehéren. Olvassuk el Cervantes minden szavát! Óceán! Melyik banda szövegírója Dante? És Vergilius? Arma virumque kenu?
Olvastam már régi magamat úgy, hogy fel sem ismertem ki s mi vagyok. Törékeny kenu vagyok, minden szöveg elcsábít és nem cseppentettem viaszt a fülembe. A hullámok az átlagosnál szignifikánsan magasabb amplitúdóval csapnak át a fejem felett, és én úszom az árral a l’ art pur lart-ral szemben, örökké nyitott kopoltyúm szűretlen továbbítja agyam felé a betűk tengerét és benyelek mindent, általánosítás nélkül, aminek — hovatovább — értelme sincs, hiszen minden standard, minden csak néhány leütés, feketén és fehéren.