1.
A kis szoba sötétjével csak egy teamécses lángja birkózott. A falról visszaverődő fényben hol feketének, hol vörösnek látszott a viaszkorongot ölelő égetett agyagtálka. Odalentről a Rákóczi út buszainak motorzaja adta a ritmust, a bútorok és a tárgyak hol bebújtak a fénygömbbe, hol visszahúzódtak az árnyékba.
Viola a mécses asztalkája melletti fotelben aludt, feje hátrafelé a támlának, jobbra a falnak támaszkodott. A gyenge fény már órák óta bolyongott az arcán, a szemén, a mély ráncon, ami az orra tövétől a szája a sarkáig húzódott. Megvilágította a száraz, fáradt bőrt a halántékánál és a szürke morzsákká fakult rúzsmorzsákat cserepes száján. Viola finoman, csendesen lélegzett, válla alig emelkedve követte a mellkasát, de combján nyugvó két kezén mozogtak az ujjak, mintha altatódalt játszanának egy hangszeren.
Sercegett a mécses, és mire Viola még egyet lélegzett, ellobbant. A kanóc csípős szagú füstjét apránként semmivé hígította a szoba bútorszagú levegője.
Mikor a mobiltelefon – régi iskolai csengő erőszakos hangján – felébresztette, a nő azonnal felállt. Szemét ki sem nyitva várta, hogy elmúljon az enyhe szédülés, amit a hirtelen mozdulat okozott, a kézfejével másodpercekig dörzsölte a szemét.
Vállával néha a falnak támaszkodva araszolt a szoba sarkáig. Kitapogatta a villanykapcsolót, meleg, magas szárú papucsot húzott, és az ablakhoz csoszogott. A redőny csak félig volt leeresztve, éppen kilátott. Késő esti fények szúrták száraz szemét – lent hat emelet mélyen csótányként sorjáztak a járművek. Erősen ráfogott a kilincsre, és homlokát az üvegre támasztva kábán bámulta az utcai lámpák sáskafejeinek sorát.
Percekkel később, amikor a markában már kellemetlenné vált a réz hidege, megrázta a fejét, majd a füle melletti felnyírt hajrészt simogatva a fürdőszoba felé vette az irányt. Húsz-negyvenhat, mondta magában, és a faliórára pillantott, hogy láthassa, nem tévedett most sem.
A zuhanyozásra, a munkához illő könnyű smink elkészítésére, az öltözködésre harminchét percet szánt, mind mindig. A szendvics összeállítása hat percbe tellett, a csizmahúzás, a hosszú, rozsda színű kabát begombolása, és a kiérkezés a buszmegállóba kilencbe. A busz hét percre rá jött meg, és Viola a következő megállónál már le is szállt róla. Tempósan egyensúlyozott magassarkú csizmájában a kásás latyakkupacok közt a zebráig, azon túl pedig a kórház épületéig. A főbejáraton át a repedt, girbegurba, szürke és fekete járólapokon a belgyógyászati osztályig kopogott – ez még három percet vett igénybe – majd következett a jelenléti ív aláírása és az átöltözés pontosan tíz perce. Ekkorra az idő huszonegy óra ötvenöt volt. Átolvasta a naplót váratlan események, vagy feltűnő hibák után kutatva, végül aláírta az átvételt.
Viola főnővér másodpercre huszonkét órakor megkezdte az éjszakai ügyeletet.
2.
Minden kórterembe benyitott, a mosdókba, a várókba, a vizsgálószobákba. Átnézte mind a tizenhat zárható szekrényt, ellenőrizte, hogy meglocsolták-e a virágokat, a pangó vizet felitatták-e. Minden fűtőtestet, ajtót, folyosóablakot, tolószéket számba vett. Már rég nem volt szüksége jegyzetekre vagy órára ahhoz, hogy a teljes osztályt végigjárja. Fejében, mint egy tájképen a hegyek és a völgyek, biztosan, kiszámíthatóan sorjáztak a feladatok, az elvégzésükhöz szükséges időmennyiség, és a várhatóan bekövetkező váratlan ügyek is.
– Végeztem Viola nővér – állt meg előtte egy kövér, ősz hajú ápolónő. Várakozóan nézett fel, apró szemeiben látszott, hogy nem sok jóra számít a beszélgetéstől. Már kabátban volt, a kendőjét és a kesztyűjét igazgatta. Alig tíz méterrel a háta mögött a folyosón, fekete téglalap: a lengőajtó jobb szárnya, mely a kivilágítatlan lépcsőházra nyílt. A lépcsőházon túl pedig már vége a műszaknak.
– Még egy perc Monci! – Viola nővér épp csak lepillantott, nem kereste a másik tekintetét. – Mikor vitték át az intenzívre a hármasból az egyest?
– Hat körül. Igen, közvetlenül vacsoraosztás előtt.
– A naplóban tizenhat óra van. Vagy legalábbis hatosnak látszik a nyolcas. Javítsa ki kérem, mielőtt elmegy!
– Lemaradok a buszról, főnővér.
– Kérem, javítsa ki! – rázta meg a fejét Viola – És Monci!
– Tessék főnővér – válaszolta színtelen hangon az idős ápolónő, miközben lassan kigombolta a kabátját.
– A napló szerint panaszok érkeztek a három per ötösre.
– Igen. Egy idősebb beteg. Nem hagyja aludni a többieket. Magában beszél és zajong, az ágyvasat csapkodja.
– Értem.
– Föláll és járni próbál. Már kétszer elesett.
– Nyugtatót kapott?
– Utoljára nyolckor. Nem tudja mit csinál. Beszélni sem lehet vele, olyan zavarodott.
Viola nővér alig fordította a fejét a másik felé.
– Hozzon gézt és egy ollót. Kis kerítést raktak már fel?
– Átmászik rajta.
– De ott van?
– Igen, de…
– Kértem valamit! – Viola hangja elmélyült és lelassult. – Hozza oda a kórterembe!
Ahogy belépett a hármasba és megcsapta a beteg férfiak fertőtlenítőszereken is áttörő szaga, megtorpant. Mélyet szippantott ahogy az ajtóval szemközti ablakhoz sietett. Pontosan hat lépés és még egy hangtalan csosszanás. Kitárta az ablakot. Kintről bevágott a hideg, párás levegő, vele együtt betüremkedtek a téli Belváros lucskos hangjai. Megborzongott, és ellépett a huzat útjából.
– Viola nővér! A géz. És az olló.
Hallotta, ahogy az olló koppan, a géz csomagja megzörren az ajtó melletti asztalon. Mire odaért, az ősz nővér már ott sem volt. Kibontotta a csomagot és visszament az ablakhoz. Beljebb hajtotta a nyitott szárnyat, majd a bal oldali ágy felé fordult. A szétgyűrt takarók és a hazulról hozott párnák között egy öreg, csont sovány férfi ült és előre hátra ingatta kopasz fejét. A válláról lecsúszott a hátul nyitott kórházi hálóing, kilátszott szürke, öreg bőre. Amikor rájött, hogy a főnővér hozzá jött, féloldalasan elmosolyodott.
– Hé – biztatta magát hangosan, de nagyon nehezen artikulálva – hé, most már gyerünk! – Letámasztotta a kezét a combja mellé, és nyakát felfelé nyújtva, állát előre tolva kísérletezett a felállással. – Hé!
Háromszor-négyszer is megpróbált elrugaszkodni, de még egy centiméternyire sem emelkedett el az ágytól. Bütykös, sápadt kezével a nővér karja felé kapott, hogy belekapaszkodjon.
Viola elhúzódott. Néhány gyors mozdulattal megigazította az ágyneműt, újrahúzta az egyik párnát.
– Feküdjön le! – szólt rá az öregre. Az megdermedt, majd lassan oldalt dőlt. A szeme sarkából leste Violát. – Tegye a fejét a párnára!
– Maga nagyon ügyes nővérke – suttogta a háta mögül félig hangosan egy rekedt férfihang. – Egész éjjel csinálta itt a cirkuszt… ez a… jóember, maga meg egy perc alatt…
A főnővér nem válaszolt, oda sem nézett. Két takarót is terített a sovány bácsira.
– Forduljon a hátára, hadd üljek ide maga mellé. Úgy. – A hangja még mélyebben szólt. – Kérem a kezét!
Az öregember az öt per hármason lassan odafordult és belebámult a főnővér arcába. Szürkéskék szeme kitágult, mint a meglepetésre váró gyerekeké. Ajkai közt rés nyílt, mintha csodálkozna. Kinyújtotta a bal kezét.
– Nem azt, a közelebbit kérem – parancsolta halkan Viola.
3.
Huszonhárom harminckor magára zárta a nővérszoba ajtaját és készített egy kávét. Amíg a kotyogó csak szuszogott, hallgatta a fülében a vér dobolását, a lélegzetét. Még hét óra és harminc perc, gondolta. Még hét óra és huszonkilenc perc. Huszonnyolc.
Kicsomagolta a szendvicset, kitöltötte a kávét. Lassan rágta az ételt. Minden második falat után ivott egy apró kortyot. A pontosan negyedóráig tartó szünetet saját nyaka két és fél percig tartó masszírozásával fejezte be.
Éjfél előtt tizenöt perccel egyesével behívta az ápolókat és a nővéreket, és kiosztotta a tennivalókat. Mikor már mindenkinek megvolt hajnalig a feladata, maga is dologhoz látott. Reggelre, gondolta, az egész osztály ragyogni fog, és minden élére lesz állítva. Pont ugyanúgy, ahogy mindig is volt az elmúlt hat évben és két hónapban, amióta ő itt a felelős.
Negyed háromkor, ahogy szokta, leakasztotta a nővérszoba falán lógó szekrényke egyik kampójáról az orvosi vizsgáló kulcsát, és átment a rendelőbe. Lépés közben a kórházi cipő alig halhatóan nyikorgott, és őt bánatos vágy fogta el a csizmája kopogása után. A vizsgálóban ráfordította a kulcsot a zárra, majd bement a szobácska sarkában lévő WC-be. Annak az ajtaját is bezárta. A villanyt nem kapcsolta fel. Vizelés közben a fejét hátra döntötte, és a jobb oldali falnak támasztotta. A két karját keresztben egymás mellé fektette az ölében. Lehunyta a szemét, és ernyedten pihent négy és fél percig a süket, néma csendben. Még négy óra és negyvenhárom perc.
4.
Hatkor, épp amikor végzett a folyosók reggeli szellőztetésével, egy fiatal nő sietett el mellette utcai ruhában. A hármas kórterem bejáratában érte utol.
– Ilyenkor még tilos a látogatás – mondta, és a nő elé állt. Az levette a sapkáját, mielőtt felnézett volna rá.
– Sajnálom, nekem csak most van erre időm egészen holnap estig. Szeretnék legalább beköszönni az apámnak. – A hangja szelíd volt, de elszánt.
– Zavarja a reggeli vizsgálatokat – mondta a főnővér.
– Eh – a nő hirtelen elfordította a fejét. Fekete haja finoman megcsapta Viola karját, ahogy mozdult. – Sajnálom, de csak most van időm.
Viola tűrte, hogy a nő, oldalazva, a mellét és karját súrolva bemenjen a terembe, egyenesen az ablaktól balra fekvő ágyhoz.
– Apóka! – mondta a nő riadtan, ahogy meglátta a sovány, nyúzott arcot. A bácsi szeme fehérjét vörös hajszálerek lepték el, sápadt homloka mélységes fáradtságról vallott. Viola a nővel egy időben látta meg az öregember megtört pillantását. Reményét vesztett kutya.
– Aússz – szisszent fel a fekete hajú nő. – Édes Istenem! – Finoman a tenyerébe vette apja vörösre horzsolt csuklóját, és simogató mozdulatokkal lefejtette róla a gézből sodort hurkot, amivel az ágykerethez kötötték.
Viola kifordult a kórteremből és a nővérszobába ment. A gyógyszerek pultján már ott sorakozott a reggeli osztás, a vérminták tárolói is a szokott rendben, feltöltve várakoztak a futárra. Levette a polcról a munkabeosztások dossziéját, és leült az íróasztalhoz. Kikereste az aktuális oldalt, és elővette a tollát. Még harmincnyolc perc, gondolta éppen, amikor nyílt az ajtó és belépett a fekete hajú nő.
– Tudom, hogy a végén semmire sem megyek vele – kezdte halkan, és tekintetét Violáéba fűzte – de, ha még egyszer hasonló dolog történik itt az apámmal, mindent el fogok követni, hogy megkeserítsem ennek az osztálynak az életét. Feljelentés, per, újságírók… mindent és mindenkit magukra fogok zúdítani.
Még pár másodpercig vizslatta Viola arcát, a szeme többször is végigpásztázta a nyakát, a mellét, majd megint visszatért az arcához.
A főnővér az asztalra támaszkodott, lassan felállt, becsukta a szemét, sóhajtott, majd lenézett a nőre.
– Kérem, ne zavarjon! – mondta feszülten – Ide nem jöhet be.
Mire befejezte az első mondatot, már egyedül volt a szobában. Az ajtó halkan becsukódott. A főnővér két gyors lépéssel odaért és kitárta. Kinézett a folyosóra. Már üres volt. Az udvaron egy teherautó tolatásjelzője csipogott. Sötét volt odakint, üres, hideg tél.
Becsapta az ajtót, és két mozdulattal összekapta, az asztalon heverő papírokat, majd az egészet a feje fölé emelte, és az asztalra csapta.
– Apóka, mi? – kiáltotta. – Mentek ti a büdös picsába!
A papírlapok szétröpültek, leestek, összekeveredtek az asztal körül.
Kirontott a folyosóra.
– Réka! Hol van Réka?
Egy kifejezéstelen arcú nővér hajolt ki az egyik helyiségből. Olyan volt a köpenye, mint egy hófolt a sárga fal előtt.
– Réka! – vakkantotta oda a főnővér. – Szedje össze a szobában a papírokat!
5.
Hat ötvenre elkészült a napló, hat ötvenötkor Viola leadta a műszakot. Tíz perccel később kiért a buszmegállóhoz. A hatalmas tömeg láttán egész teste megfeszült. Keményen kifújta a levegőt, válltáskáját a csípőjéhez szorította és átvágott az embereken. Gyalog tette meg a megállónyi utat a metróig, de a csizma egyáltalán nem kopogott. A szakadó, nedves hó puhán beterítette, és csúszóssá változtatta a fekete aszfaltot.
A város másik végébe utazott egy továbbképzésre, és neki egész idő alatt alig volt saját gondolata. Csak odament, jegyzetelt, megebédelt, jegyzetelt és visszajött, és nyomasztotta a tömeg, a szagok, a zajok, a fakónak tűnő színek.
Tizenhárom óra negyvenre érkezett a ház kapujához. Sietve benyomta a vállával a régi, nehéz alkotmányt, és a csizma kopogott, végre kopogott a lifthez. A derekában addigra már hasogatott a fáradtság, a vádlija is fájt. A hatodikig vánszorgott a lift.
Belépett a lakásba, bezárta az ajtót, majd mikor a kabátot is felakasztotta, szépen lelassultak a mozdulatai. Az előszobából hunyorogva nézte a belső szoba félig leengedett redőnye alatt betörő színtelen fényt. Odament, leeresztette teljesen a redőnyt.
A lehető leghalkabban, a csizma talpának mindig az élére lépve a fotelhez egyensúlyozott és leült. Miután legyűrte magáról a csizmát, sóhajtott. Egy ideig karját a combjára téve meredt maga elé, majd arcvonásai fokozatosan ellágyultak, elmosolyodott. Lassan lehúzta a pulóverét, és kihúzgálta a blúzát az öve mögül, majd kigombolta. A melltartójából úgy bújt ki, hogy nem vette le a blúzt. Kezét újra leengedve megvárta, hogy a szoba melege átjárja az egész testét. A mosolya is feloldódott az arcán elterülő derűben.
Finom mozdulatokkal kiszabadította melleit a blúzból, majd alájuk karolt mind a két kezével, és a hasához egészen közel tartva, kicsit megölelve, összeszorítva felemelte őket. Lenézett. Az arcát játékosan a megfeszülő bőrhöz simította, majd finoman megcsókolta. Ringatta a karjával, néha feljebb emelte, néha lejjebb eresztette. Sokáig csak nézte ragyogó szemmel, majd megpuszilgatta. Kicsit hintáztatta, egészen a szájáig felemelte és suttogott, gügyögött:
– De jó baba, de szép! Kedves és mosolygós, csendes és rendes.
Megint hozzádörzsölte az arcát, és felnevetett. Sokáig játszottak. Aztán egy kis dalt dúdolt, többször is elismételte. Szemét szorosan becsukva, hosszú percekig szorította magához. Végül kezét az ölébe eresztette, fokozatosan elernyedt. A feje a támlának és a jobboldali falnak koccant. Elaludt.