Tehénke a kapitány


Volt egy rövid időszak az életünkben, amikor még sejtelmünk sem volt arról, hogy a matrózkodás mit is jelent valójában. Hogy nem csak annyiból áll, hogy reggel kifekszünk a felső fedélzetre, délelőtt koktélt iszunk a légkondis bárban, délután ebédelünk, éjjel vacsorázunk és alvás helyett is inkább az ágyat próbálgatjuk. Nem gondoltuk volna, hogy egy hajó másként is kinézhet, mint amilyennek a nászutunkon láttuk.

Ott mindig minden tiszta volt. A ruháinkat kivasalva találtuk a kabin előtt egy kis állványon, a jacuzzink mindennap szebben ragyogott, mint használat előtt, a folyosó tengerillatú volt, a hajó moziját mintha egy hibiszkuszültetvény közepébe építették volna, a szél forrón fújt egész úton, és mi megrészegedtünk. Már azt is majdnem elfelejtettük, hogy az egyhetes hajókázást a két család sok tagja dobta össze nekünk, “Hadd éljenek egyszer a fiatalok!” felkiáltással.

Mikor aztán hazaértünk, egészen természetesnek tűnt, hogy nekünk is legyen egy hajónk. Na, persze, nem olyan nagy és erős és dízeles, mint amilyenen mi nászutaztunk, de egy kisebb, két kabinos, kiskonyhás, zuhanyzós tizedik kerületi vagy esetleg csepeli…
Amolyan kis gőzhajó.

Nem is haboztunk, mindent beleadtunk. Dolgoztunk rajta nappal, és nagyon-nagyon sokat dolgoztunk rajta éjjel is.

Mondjuk úgy, hogy belöktük a gőzhajót. Jó volt egyébként a lökdösődés, izzadságos munka, rengeteg testmozgás, rengeteg hormon, egyre növekvő forróság…
Hajtottuk egymást veszettül, járt a testünk, mint a dugattyú, és ahogy a nagy nyomású gőz kisivít a szelepen, gyorsan és ellenállhatatlanul megszületett Tehénke. Tibinek hívják persze, de a feleségem szereti kihangsúlyozni, hogy ez a gyerek mennyire nagyon kettőnké!
“Egy kicsit te, egy kicsit én, azaz te-énke” – hát ebből lett a név Tehénke.

Lapátoljuk a szenet a kazánba, itt bizony nem lehet pihenni. Az ügyeletes matróz cipel, etet, mosdat, mesél, rendet rak, ágyaz, mosogat, “ott van”, őriz és istenkedik egy időben; a pihenős figyel, vásárol, készen áll, képzi magát, nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan regenerálódik, támogat.

Éjjeli síráskor az éjszakai ügyeletes dolga a vigasztalás. Kiáll a hajóhídra erősen megkapaszkodik a korlátban, hogy el ne ájuljon a fáradtságtól, és szelíd altatódalocskát dúdol, amíg Tehénke megnyugszik.

Nappali rikoltozásnál a napos ügyeletes dolga a lovacskáztatás. Négykézlábra ereszkedik, mélyen lehajtja a fejét, hogyha a kimerültségtől összeroskadna, ne üsse meg magát annyira, és minden parancsot gondolkodás nélkül teljesít.

– Elője! Ajja! Hátja! Nem ajja! – kiáltja Tehénke, és a lómatróz húzza az igát.

Ha Tehénke belázasodik, vészriadó van. Az ügyeletes és a pihenős tengerész is vigyázzba áll, készültségbe helyezi magát. Lázmérőt ránt elő, vödröt állít a kiságy mellé, nedves kendőt terít a homlokra, kúpot nyom a fenékbe, minden eshetőségre felkészülten, élesre töltött telefonnal a kezében őrködik.

A hajó pedig megállíthatatlanul halad. Nem csökkenhet le a gőznyomás, mert akkor talán el is süllyednénk végleg. Vagy ha mégsem, a parton összegyűlt “többiek” egyébként meglehetősen zavaros bekiabálásai homogén helytelenítéssé egyesülnek.

Múlik az idő, lapátolunk tovább. A pelenkát hasmelegítő váltja, a háromkerekű kismotort az iskolatáska. Aztán a ceruzát a toll, a bakugánt a bőrlaszti, a szép fehér ünneplő inget pedig a szakadt farmer. Jönnek a kisebb nagyobb sebek, a kisebb nagyobb káromkodások, kisebb nagyobb igények és kisebb nagyobb nőügyek. Tehénkéből először Tibi lesz, aztán Tibor (a kapitány külön parancsára), majd “Tökmindegy, Apa hívj, ahogy akarsz! A haveroknak Tutyó vagyok.”

Bonyolult egy hajó lett a mienk is, mint minden hasonló járgány. Ezer gomb, kar, kapcsoló, képernyő ontja az információkat, a legtöbbjük Tehénke jóllétét szabályozza. Van vagy három irányítóterem, parancsnoki híd, számítóközpont, gépház… Képtelenség egyszerre mindenhol ott lenni. És ha végre valahára kiismerni véli magát az ember a sok rendkívül fontos elvárás között, Tehénke hirtelen megint nő vagy két centit, meglök egy izét itt, belerúg egy vacakba ott, és a hajó máris pörög körbe-körbe, hogy mindenki elszédül. Az is, aki minden erejét latba vetve benne matrózkodik, meg az is, aki csak kibicel.

Várjuk már a partraszállást, legyen az bármilyen elhagyatott szigeten. Kilépünk majd a mólóra, iszunk végre egy jó sört (a hajón már rég elfogyott az összes), megfürdetjük az arcunkat a szélben. Felemlegetjük majd a nevetéseket, a birkózásokat a dicséreteket, a vidámságot és Tehénke ragyogó szemét (olyan ééédes volt!), de azért nagyon élvezzük, hogy nincsen többé hullámverés, meg éjszakai vihar, se hányás, se hasmenés, se szidás, se altatás, se intő, se bukás, se vizsga, se késés. Aztán csak ülünk, ülünk egymásba kapaszkodva.

Eljön majd ennek is az ideje. Ha majd Tehénke is készen áll rá. És ha majd ő is úgy akarja.

Hasítunk

Hasítunk