(Lackfi János “Kreatív írás” szemináriumán készült.)
Parlamenti papi-party
Századok teltek és múltak úgy el, hogy búzadarából készült étkek ünnepe nélkül éltünk!
Vége, vége a rémséges idők durva világának, s itt van végre a csarnok, Országunk Házának kupolája alatt s ezer mester, ezer nagyszerű szakács ügyködik egyre, hogy tejbe vajsárga darát pergetve bemutassa az Étket.
Tüzek lobognak forrón, s holland vaj, svájci tej fürdet magyar búzatöretet. Kanalak százai merülnek vasból, ezüstből, aranyból sőt titánimuból készült csöbörökbe, hogy a lágy és a kemény összetevőt ambróziává kavarják.
Illan a friss tej illata, kecses alpesi riskák nedve, és sűrűn betölti a teret, a kupola termét. Cukor kristályai peregnek vagy méz a Bakonyból csordul a lébe. Ezer meg még tízezer vendég vár már, orruk remeg, ahogy a nehéz illat száll fel, fel!
Hol tétova mozdulatok, hol türelmetlen szavak csendülnek, csak úgy csöpög, csak úgy csurran a nyál, nyelv csettint, gége nyel.
Rottyannak az üstök, fehérbe fagy a nedű a tűz melegében. Feltét is kerül, nem is egy fajta.
Fahéj, dió, mazsola, remegő lekvár várja sorát, hogy a papiba pukkanva pottyanva örjöngő hordává izgassa a sok éhes embert.
És nincs már erő várni tovább: kiskanalak, tányérok kerülnek elő, a tejbekása fehér tavát merőkanál töri fel, trottyan a kása, falja ki kapja, falja ezerrel.
S kinek volt még szívereje egy percet várni, langyosan forgathatja a szájában, ham-ham hallhatja újra lelke fülével, mintha csak anyja tolná a kiskanalat egy távoli múltból.