(Lackfi János “Kreatív írás” szemináriumán készült.)
Amikor Gabi akkorára nőtt, hogy lába lett, a föld göröngyein a babig mászott.
Amikor Gabi akkorára nőtt, mint a bab, tenyerébe sodorta róla a vizet és megitta.
Amikor akkora lett Gabi, hogy már a bab volt a kisebb, elültette, hogy versenyezhessenek a növésben.
Amikor a bab olyan magasra nyújtózkodott, mint Gabi, zöld lett, mint amilyen kék a tiszta folyó, mint amilyen sárga a napraforgó, amilyen fehér a frissen meszelt templom.
Amikor Gabi olyan erős lett, hogy a bab titokban már attól félt, kitépi a földből, Gabi egy karót hozott. Megsuhintotta: ez pont jó lesz, és kitámasztotta a paszulyt.
Amikor Gabi alulról nézett már a babra, feltűrte inge ujját és nekigyürkőzött a munkának.
Amikorra Gabi végre izzadt eleget, és ismerte már a fogásokat, a mosogatólé szagát, a szakóca élét, a monitor fényét, és megkérgesedett a bab szára is, mint Gabi tenyere, Gabi létrát hozott és hegymászó-kampókat akasztott az övébe.
Amikor Gabi elindult felfelé, a bab törzse megremegett, amitől a levelei is megremegtek, amelyek így a levegőt is megremegtették. Erős szél támadt, ami a tengerig ért. Ott találkozott az a szél egy másikkal, amit egy lepke szárnya kavart, valahol Szingapúr külvárosában, selyemhernyók kertjében.
Amikor Gabi felkapaszkodott a bab alsó ágaiig, ellátott a faluig. Meglátta az állattenyésztést, a földművelést, a vadászatot és meglátta szénakazlak alján, ahogy az élet születik nyögve.
Amikor Gabi a paszuly harmadához ért, meglátta a várost, a városban az utcákat, a kis palotákat, a hatalmas kunyhókat, a fekete tisztaságot, a világot, ahol a trágya nem gazdagít, csak dühít, ahol az anyag kutyaként engedelmeskedik a szónak és robotol vakulástól vakulásig.
Amikor a növény elég erős lett, Gabi még egy ággal feljebb kúszott. Ellátott a fegyverekig, az aranytömbök tonnáiig, a fizika és a kémia mélyére tekintett, ahol a föld kincse méreggé válik, a föld mérge pedig üzemanyaggá. Benz és Ford és Ciolkovszkíj arcába bámult, és ők mind magukba néztek inkább.
Amikor Gabi házat épített magának – az is csak a bab volt. Gabi gyermeket nemzett és teherbe esett. Amíg magzatát hordta, megnézte a növényt, a bab szárát, a száron a kacsokat, a virágokon a fehérséget. Mire megszült, már látta a növény zöldje mellett a szürkéjét, a sejtjeiben a miniatűr kohókat, a közlekedő edényeket, a nedvkeringést és a t-limfocitákat.
Amíg Gabi felnevelte gyermekét, nem történt semmi más.
Amikor Gabi egyedül maradt, meglátott egy fényes, páncélos, ízelt bogarat. Elindult utána felfelé.
Ahogy Gabi egyre feljebb ért, rátörtek a galaxisok. Fények suhantak el előtte, lyukak tömege vonzotta. Kiabálást, suttogást, zenét és zörejt hallott. Virágok illatát és hullák szagát érezte. Meteoritok lyuggatták a testét. Néha akadt egy jó pohár sör.
Amikor Gabi a csúcsra ért, az utolsó kacs legvégére, ahol kevesebb a hely, mint egy tű hegyén, maga is elvékonyult, mint egy szellem, egy haza készülő vendég.
Akkor Gabi dönthetett, hogy lép még egyet a tűről kifelé és leül és csak nézi, nézi… Vagy belélegez egy mély, teli tüdőnyi sötét anyagot, és szétesve egyesül a mindennel ott, a paszuly hegyén, és akkor, ha akarja bab lesz vagy Gabi vagy akármi más.