Jó kis ház a miénk, higgyétek csak el!
Az igaz, hogy Manócska mindig intrikál, az a kis Mazsola a perhatból meg mindenkivel jópofizik, de Longleg úr rendet tart, szigorúan viszi az ügyeket. Csinikuty muzsikál, ha elmegy a mentő az ablak alatt és a kert hátsó végében lakók, mint a szellemek járnak észrevehetetlenül ki és be. Csak a kapu nyikorgása árulkodik titokba burkolózó létükről.
Hanem az a heveny kukafetisizmus, ami eluralkodott az utóbbi időben, talán némi aggodalomra adhat okot.
Mert itt mindenkinek valami különös, az átlagostól eltérő viszonya van a kukákkal. Itt mindenki valami kis pluszt visz be minden egyes találkájába a fekete és kék és sárga dobozokkal. A normálisnak nevezhető “megközelítem, kinyitom, behajítom, lecsapom, megyek tovább” munkamenet rendszeresen kiegészül még valamivel, legyen az a valami egy kis tologatás, rugdosás, sugdosás, igazítás, akármi.
Egyik szellemünk, Kijafeneismeri úr (vagy hölgy) a kukák előtt mélyen meghajolva recsegtet. Hosszan kitolja a fenekét hátra, az egyik lábát felemeli és nagy nehezen a talpa alá gyűr egy petpalackot, majd súlyát visszaengedve az anyaföldre nagyot reccsent rajta. Néha ötször hatszor is elismétli ezt a műveletet egyetlen kukalátogatás alkalmával.
A Szemmeregető dumanéni a másodikról különös barátságban van a szeméttároló berendezéssekkel. Kedélyesen csevegve rendezgeti tartalmukat, megvizsgálja minden lezárt zacskó kincsét, és próbálja kitalálni, vajon ki dobta ki például azt a sok babapelenkát (nincs is gyerek a házban), azt a sok újságot (minek annyit olvasni), vagy azt a három kiló sárgabarackot, aminek csak a négyötöde rohadt még meg. Nem tudhatja, mennyire ráijeszthetne egy egyenes kérdéssel Mazsolára a perhatból… Nem tudja, milyen kínos lenne, ha fény derülne arra, hogy Mazsola egy egész hétig tartó rohasztás után három vadi új és ezért feltételezhetően légmentesen záró zacsiba göngyölte a Manócskától már kétharmadig elrohadtan kapott gyümölcsöket és – beállva a kukabuzerálók sorába – percekig próbálta eltakarni az anyagot mások szemetével, nehogy Manócska valahogy rájöjjön, milyen sors jutott szeretete lágy jelének.
A Szemmeregető dumanéni férje ölelgetni szokta a kukákat. Megragadja a fülüket, félig rájuk támaszkodik és totyogva, a lábát ide oda csosszantva egyesével meghágja őket, ahogy hazaérkezve próbálja elérni délutánonként a lépcsőházat. A kukák ezt is némán tűrik.
A Teszkós Néni és Postás Férje szélfogónak használja a hulladékos edények tömött sorfalát. Délutánonként, amikor elérkezik számukra a közösségi élet élésének ideje, éppen úgy helyezik ki kis asztalkájukat, hogy az utca felől betörő huzat elhaljon a hűséges műanyag testek között. Hozzájuk már csak gyenge illatként ér el az udvart egyébként alaposan kiszellőztető nyugati szél. Szokta is a Teszkós Néni Postás Férje morogni: nincsenek ezek lemosva soha.
Csinikuty, ha éppen nem búg valamelyik autó hangjának feleselve, imádná lepisilni a kukákat, de a gazdája mindig elrángatja őt onnan.
Longleg úr hetente kétszer végigméri, megszemlézi, sorba állítja, leellenőrzi őket. Ott gomb nem maradhat leszakadva, arc nem maradhat borotválatlanul, cipőfűző nem lehet bekötetlen. Imádják is őt a kukák, minden kívánságát és parancsát azonnal teljesítik, ami még érthetőbbé válik annak tükrében, hogy Longleg úr hetente egyszer befizeti őket egy ürítésre. Mindenkinek szüksége van egy kis kikapcsolódásra, nem igaz?
Ennek ellenére Manócska – talán egészségügyi okokból – minden reggel lelocsolja az összes bödönt. Csorog a finom víz a szemetesek oldalán, ragyog is mindegyikük örökkön örökké.
Ha az élet, a Nagy Makulásító, mégis felülkerekedne és egy vékony porréteg formájában a kukákat megtámadná, Manócska kihirdeti, hogy a hétvégén alapos fürdetés lesz. És bizony mondom néktek, hogy úgy is lesz.
Megéri: a kukák hálásak, szépek, hasznosak és évtizedek óta a legteljesebb boldogságban élnek. Suttogják ugyan, hogy régebben élt itt egy szadista házaspár, akik éjjel kilopóztak és égő cigarettacsikkeket nyomtak el szegények száján… Én nem hiszem.
Na, gyere!