(Lackfi János “Kreatív írás” szemináriumán készült.)
A Budai Nagy Antal utca sarkán van egy trafik. Budai utca Pesten? Jó, jó, ez nem az a Buda és nem is úgy Budai. Mégis elneveztek róla egy utcát, ha még oly kicsi is. Kis utca nagy névvel, pesti utca budai névvel. Négy sarka van összesen, ennyi az egész. Az egyik saroktól a másikig alig ötven méter, alig két lámpaoszlopnyi távolság, még ha mind a két oldalán is van belőle kettő. Két pár oszlop tehát.
Itt van az egyik sarok abból a négyből, épp itt, mellettem, ahol rákanyarodik a Duna felől érkező téli szél a Pozsonyi útra, ami szintén a Budai Nagy Antal utca sarkán van. Vagy emez van amaz sarkán? Hova álljak, hogy rendesen lássam, melyik utca, melyik sarok hova tartozik? Pont középre kéne lépnem, de oda most nem állhatok, mert ott már ácsorog egy kislány. Vagy kisfiú. Vékony teremtés, lehet, hogy nem is fiú. Inkább mégis az. Elég közel van, látom, ahogy nézi a kirakatot, a trafik kirakatát, hallom ahogy beszél magában. A kirakatüvegről visszahangzik a szava. Ez kislányhang! Vagy egy vékony fiúhang.
Azt mondja, multifilter. Az egy cigi, nem? Na, azt nem kéne a gyereknek eladni, még ebben az identitászavaros Budai Nagy Antal utcában sem. A kisgyerek toporog a sarkon, a kirakat felé fordul, a kirakat meg zörög, ahogy a troli elhalad, és nincs is ott cigi az üveg mögött, mégis csak nézi az a gyerek. És már menne, de megfordul, és toppant. Mérgesen toppant, mint egy egészen kicsi lány.
Multifilter, mondja végül hangosan és tisztán. Elég közel van, látom a kezét, pénzt szorongat. Épp elég lesz egy doboz cigire. Fehér a keze, kiszárította már a szél, amely elfordul ugyan a sarkon, de egyes részei, a hideg fajtából, még tesznek egy kitérőt, hogy ráncosra hűtsék a gyerek bőrét.
Az a kis lány elmegy a kirakat előtt, belép a trafikba, a sarki trafikba a multifilterért. Meg fogja kapni, még ha beszólnék, akkor is. Milyen magas lehet az eladó? Milyen súlyos? Egy ilyen pesti trafikban biztos vékony lesz és rokkant. Szóljak be? Talán bácsi lesz, lassú mozdulatokkal, olyan kifejezéstelen tekintettel. Miért adnak el ilyen kisfiúknak (fiú egyáltalán?) cigarettát?
Sötétedik, indulnék már el. Én sosem szívtam jószántamból, de százszor jártam már trafikban cigiért, nem ide. A Margit körútra jártam, az Ágnes presszó mellé, csak egészen kicsi kirakat volt ott, sokkal kisebb, mint ez, és a buszok, a tizenkettes meg a nyolcvannégyes és nagy ritkán a tizenegyes, folyamatosan zörgették az üvegét. (Fiú lesz az!)
Egy vékony, csontos kéz jelenik meg a kirakatban, pont az üveg szélén, a sarokban, ami pont az utca sarka is, sőt egyszerre két utca sarka; egy nő keze nyúl át az ezüstszínű tárcán, a műanyag Eiffel torony fölött, ügyesen félretolja a vízipisztolyt és kiragad egy kis tömörgumi labdát egy középkori lovag figurája mellől.
Csak nem személyesen Budai Nagy Antal az a lovag?
Nem is nagy ez az eladó, inkább kicsi. Elhanyagolt ősz haja van, látom a kirakaton át, csak behajítja a papírpénzt a fiókba. Azt hiszem beszólok neki, hogy cigit azt ne. Lépek, hogy szóljak.
Harang csendül, hangosabb, mint az utca zaja, mint a troli vinnyogása, az eső kopogása, ezüstből lehet. A kisfiú kitör a boltból. Tódul ki a jó bagószag, imádom! Beszívom a hideg bagószagú levegőt, saját jószántamból.
A kisfiú elsuhan mellettem, pördül egyet, ragyog az arca. A labdát lepattintja. Már jó sötét van a pesti házak között, a két utca közös sarkán, csak a négy magas, pesti lámpából hullik a sárga fény, és a troli feneke világít pirosan. A labda éppen csak látszik, ahogy elszáll a fejem felett és egy autó felett és nekipattan a troli hátának, és visszapattan és megint elszáll a fejem felett és megint szökken egy nagyot, a kisfiút is átugorja és belehullik a csatornába, érintés nélkül.
A kislány dermedten nézi a csatorna fedelét, a csatorna rácsát, a csatorna mélyét. Oda guggol kipróbálja a csatornafedél rését. Túl szűk. A csatornafedél súlyát. Túl nehéz.
Már csorog is a könnye, mindjárt megfagy ott az arcán, a Budai Nagy Antal utca sarkán.
Kéne most egy lovag, hogy megmentse. Jó nagy lovag lenne, a trafik ajtaján be sem férne. Buzogánya lánca úgy csörögne, mint a trolié, a lova dobogna, mint a felszálló utasok lába a lépcsőn, a páncélja csikorogna, mint a szuterén ajtaja itt a megállóval szemben. Csak lenyúlna, fél kezével kiemelné az öntöttvas csatornafedelet, ott a sarkon. Kiemelné a labdát a sárból, kulacsából vizet vagy bort locsolna rá, és visszaadná a srácnak, hogy minden könny felszáradjon, minden mosoly kiviruljon.
Na, gyerünk haza!