A kemény telek túlélésének legkellemesebb kelléke a sült kolbász.
Nem szílvásgombóc ugyan, de a kolbász és a hideg összhatása elemi ösztönöket ébreszt.
Huh! Nincs durvább, mint egy jéghideg, téli hajnalon, amikor a bakancson keresztül is felszúr a földből a fagy, kegyetlenül benyomni egy termetes-szép, illatos-ízes, csepegő-forróra sült kolbászt a piacon. Vademberség!
A kéz feszesre dermed, a jó Glóbusz mustár épp hogy folyik, a vastag szelet fehér kenyér kopog és a zsír vörös tóvá fagy, de kalbász bizony tűzforró. Ahogy beleharapsz, teste megroppan és szétrobban a finom csípős íz a szádban. Barbárság.
Mindig van pár ember ott, ahol a hurkák sisteregnek. Topognak, nagy párafelhőket lihegnek a levegőbe. Mindent betölt a zsír meg a pálinka szaga, és te megérzed a közösséget…
Egy vagy ilyenkor a többiekkel: ugyanazt érzitek. Ugyanazt a vad, ősi éhséget, fázást, élvezetet, ugyanazt az elmerengést, azt a percnyi diadalt az elemek felett. A kolbász az ember gyártmánya, így a maga forróságával, ízével és energiájával mégis diadalra vezeti a mégoly kemény téli reggeltől még kóválygókat.