Alig tíz perccel ezelőtt értem haza a Belvárosból, ahol Londonból hazalátogató barátommal találkoztam. A házhoz közeledve már jó messziről láttam, hogy valaki fedetlen fővel ázik a kapu előtt. Egy öreg ember volt az. A eső végigfolyt hosszú haján, a lucskos tincsek végén csurgókba gyűlt, százágú vízesésként érte el a köpenyét. Mintha engem várt volna.
– Jöjjön be – mondtam neki –, adok egy törölközőt, meg egy esernyőt. Van nekem vagy három.
Bólintott, de nem szólt. Amíg a kaput nyitottam, meg sem mozdult. Amíg zárral bajlódtam, egyenes derékkal, mozdulatlanul állt, fél lépésnyire tőlem.
Végre beléptünk a lakásba, és én nyitva hagytam az ajtót, hogy a zivatar csattogásának és csobogásának hangja is betérhessen hozzám. Levettem a kabátom és jó nagy törölközőt hoztam az idegen férfinek, aki szótlanul állt az előszobában. Lába köré addigra komoly pocsolya gyűlt a ruhájáról lecsorgó esővízből.
– Egy állatokat mentő közösség munkatársa vagyok – mondta. A hangjából ítélve még öregebb volt, mint őszes szakálla mutatta. A törölközőt átvette, de csak lógatta a kezében. – Veszélyben lévő és kóborló példányokat kutatunk.
Bólintottam. A hangja nyugodt volt, egy magabiztos és jóindulatú ember hangja.
A szemébe néztem. A pillantása szelíd volt, egy erős és bátor ember pillantása.
– Kér egy teát? – kérdeztem. – Nagyszerű teám van, igazi kínai.
Visszaadta a törölközőt és már inkább ő nézett az én szemembe. Nem is engedte el a pillantásomat, amíg beszélt.
– Ön tudna elkötelezett lenni állatok iránt? – Ahogy egy kicsit felemelte a fejét, a vízcseppek megcsillantak hosszú szakállán.
– Milyen állatok?
– Kutyák, macskák, medvék… mindenféle fajta.
– Nem gondolkoztam még ezen – válaszoltam. – Nem érzem úgy, hogy meg kéne menteni őket.
– Értem – válaszolta halkan, és elindult kifelé. Kikísértem, kinyitottam neki a kaput és figyeltem, ahogy befordul a sarkon. Kiáltást hallottam, talán ő volt, talán valaki más.
– Neeem jőőőőn… Induljuuuuunk!
Visszatértem a szobába, leráztam az esőt a cipőmről, a szobában kinyitottam az ablakot. Melegítőt húztam és kikönyököltem a párkányra. Imádom nézni a zuhogó esőt.
Éppen akkor fordult rá az utcánkra a bárka. Teteje még egyszer olyan magasan volt mint a szemközti ház kéménye. Percekig tartott, amíg recsegve, nyikorogva elúszott előttem a Duna felé.
Köderőd