(Lackfi János “Kreatív írás” szemináriumán készült.)
Nem mondom, egy kicsit többet néztem ki belőle, az öltözéke alapján jóval többre taksáltam. Persze, gyanakodhattam volna, mert meg sem állt rendesen, csak úgy bekérdezett, de azt hittem, tudod, hogy az a könnyed fajta: télen is vékony ruha, vászontetős Audi, örökölt karóra.
– Egy öngyújtót kérek – mondta, és nem gyanakodtam egy kicsit sem. Nem én!
– Tessék csak – válaszoltam, ahogy szoktam. Nagyon jól tudom ezt mondani, megvan hozzá az a mosolyom is, ami ilyenkor kell.
A tekintetén azonnal láttam, hogy hát nem egy Dupon vagy főleg nem egy Cartier, de azért mégis… A Zippo és a Ronson között lehet valahol. Inkább közelebb a Ronsonhoz.
Leakasztottam a kis kulcsot az ezüstkampóról. Két hete, hogy nem aranyozott már az a kulcs, mert tömör aranyra cseréltettem. Kinyitottam a kis mahagónit a bemutatódarabokkal, és megsaccoltam megint a férfit. Ahogy ott állt, jól láttam, hogy szürke, bolyhos sála majdnem az alsó ajkáig ér és hogy a kabátja is jóféle szövetkabát, nem valami teszkós dzseki. Hát inkább felülről közelítettem meg. Fehér kesztyűt húztam a fekete Bugattihoz, kilazítottam a bársonyból, kinyújtott tenyeremre helyeztem (a tűznyílás szigorúan felém!) és elé tartottam.
– Ezt ajánlanám, ha meg nem sértem – mondtam. – Egyszerűségével feltűnő darab. Apró szervomotorok teszik könnyűvé a kezelését, de a csattanását az 1933-as dé kettes modellből vették át.
Az úriember szemöldöke egészen a hajáig szaladt, amiből rögtön megértettem, hogy valamit elmértem. Szerencsére a lélekjelenlétem nem hagyott cserben. A kezem meg sem remegett, ahogy visszahelyeztem a Bugattit. Okker színű szarvasbőrt csippentettem fel, és egy Ronsont emeltem elé.
– Talán ez jobban fog tetszeni önnek – leheltem, mindent beleadva – kompjúterizált változat. A legjobb minőségű mikrocsipek vezérlik a nanofúvókákat, hogy a láng maximálisan tudjon alkalmazkodni a különböző szélerősségekhez és -irányokhoz. A csipek diódáiban gyakorlatilag akadály és hang nélkül áramlik az elektromosság, a beépített akkumulátor garantáltan örök életű, míg az alapanyagok a legtisztább ezüst-acél ötvözetből vannak.
Valami veszett nagy úr lehetett, mert meg sem szólalt. Mély lélegzetet vett és néhány erős mozdulattal megigazított a sálját. Még gyorsabban folytattam.
– De a tűzkő persze megmaradt! Ez mégis csak egy Ronson, kérem! A tartalék tűzkő helye is itt van, látja?
Megfordítottam a darabot és kipöccintettem a kis tokocska fedelét. – Két kő is befér. Az egész alkotás súlya alig két uncia – hadartam – de van titánköpenyes darabom is, ha ezt nehéznek találná.
Míg az ezüst Ronsont visszafektettem, az úr a pultra támaszkodott.
– Egy öngyújtót kérek – ismételte nyomatékosan, de nem tudott zavarba hozni. Rendben, elsőre kicsit alábecsültem, ám nem azért vagyok én a híres Fireman, hogy elszalasszak akár csak egyetlen lehetőséget is. Hát még egy ilyen elegáns úriembert! Ahogy előre hajolt, egy fátyolnyi pipadohány-illat csapta meg az orrom. Ez az! Mélyen beszippantottam, és máris éreztem a ahogy a biztos győzelem átjárja a zsigereimet.
– Egy cseppnyi türelmét kérem – súgtam derűsen – amit önnek szánok, a páncélban van.
Megigazítottam a Ronsont, bezártam a mahagóni ládácskát, a szarvasbőrt kidobtam, (soha nem használok szarvasbőrt kétszer,) és tapintatosan, de határozottan eltakarva a billentyűzetet gyorsan, de nem sietősen, beütöttem a kódot. Meg kell mondjam, egyre büszkébb lettem a vevőmre. Egyetlen szó nélkül kivárta, míg mind a tizenhat szükséges számjegyet lenyomtam, és még a tizenöt másodperces időzárat is némán állta végig.
Kihúztam egy világoskék selyemkendőt a zsákocskából és azzal megfogván a pultra helyeztem boltom legszebb példányát. Még én sem tudtam eladni eddig, pedig már legalább öt éve, hogy beszereztem.
– Húszkarátos Cartier! – Néztem az úrra, hogy átérzi-e ő is az áhítat pillanatát. – Pipákhoz tökéletes… – És akkor, igen akkor végre az ő szemében is fellobbant a láng.
– Hát bazmeg, te nem vagy normális – vetette oda és kirohant a boltból. Úgy becsapta az ajtót, hogy ijedtemben majdnem levertem a pultról a Cartier-t.