Így negyven és ötven között félúton már könnyed esti szórakozásommá vált a meccsnézés. Kevesebb a szenvedély, több a bölcselkedő elemezgetés, mégis szeretek eljárni a “szokott helyre”, baráttal, sörrel ünnepelni egy kicsit a szabadidőt. Tegnap is ballagtam a Zéró felé, és semmi sem volt messzebb tőlem, mint megjósolni, hogy valami váratlan következik. De azonnal…
Az öregemberrel a New York palotával szemben, a Körút másik oldalán futottam össze egy éjszakai bár előtt. Régi ismerősöm az öregember, beszédbe elegyedtünk, de főleg ő mesélt. Elmondta, hogy nagyon zűrös volt az elmúlt négy éve, amióta a Facebookon sem látni nyomát.
– Meg akartam házasodni, de a nő egy héttel az esküvő előtt megőrült, kórházba, majd diliházba vitték. – Szenvtelenül beszélt, ingatta a fejét közben, de a hangja színtelen volt . – Szép nő volt – folytatta, és megrántotta a jobb vállát, ahogy mindig is jellemző volt rá. Tudtam azt is, nem érdemes szembe fordulnom vele, mert mindig úgy toporog, hogy csak fél arcát láthassam, oldalról. A kezét is mindig a fejéhez emeli, mintha védeni akarná azt a felét, amit látnom enged.
– Aztán két évig megállás nélkül drogoztam. A házam, meg egy-két millióm ment rá. A társam közben kiszervezte alólam a cégemet.
Elhiszem neki. Mindig hazudós volt ugyan, de csak akkor, ha konkrétan el akart valamit érni. Mesébe illő történetei viselt dolgairól utólag mindig igaznak bizonyultak. Most sem a drogozás ténye volt az, amit meg kellett volna kérdőjeleznem, hanem a leszokásé. Hogy ez ilyen könnyen ment neki, és most megint rendben van.
Megértettem, hogy napjait azzal tölti, hogy élemedett kora ellenére fényesre kopott, fekete hippi-ruhában, ócska gitárral a hátán csavarog a városban, de hosszú, ősz haja rendezett, ráncos arca csak kissé elgyötört, a hangja alig fádabb mint régen. A görnyedtsége is régebbi szokás. Nem remeg, vagy zihál, de elég űzöttnek néz ki. Fáradt pillantású szeme is pont úgy rebben jobbra balra, mint valaha. Mégsem félelem ez nála, a hétköznapi értelemben legalábbis nem. Annak idején volt elég időm kiismerni őt és kitalálni, miről is van szó: amíg a szeme ide-oda jár, ezerszer meggondolja, mit is mondjon és kinek.
Most sem dicsekszik vagy szédít, tudja, hogy velem nehéz dolga akadna. Csak elmondja, mi az, amit túl kéne szárnyalnom ezúttal. Mert ősi versenytársam ő, szikrázó küzdelmeink voltak éveken át. Az ő cinizmusa és az én avittan romantikus igazságérzetem, az ő hidegfejű gondolkodása és az én alkotásvágyam, az én szívósságom és az ő érzéketlensége százszor is összecsaptak annak idején az általános iskolában.
Osztálytársam volt, a ballagás óta ez alkalommal láttam őt először. Akkor tizennégy évesek voltunk, most ő hetven, én negyvenöt.
Kecske Pesten