A vízhólyagos sántika


Adri barátom hívta fel a figyelmemet erre a táncra.

 

Ismertem már magam is, el is jártam sokszor, de a nevét eddig nem tudtam.

A globalizált világ sajátos népművészeti remekekkel bővíti az emberiség kultúrkincstárát. Mint minden értékkel bíró dolog, a vízhólyagos sántika is az alapokig ér: a testhez, a mozgáshoz, a fájdalomhoz.

A tánc ritmusát szisszenések adják, melyekből fokozatosan kibontakozik a mitikus ‘szameg ige. A táncos homlokát ráncolva ismételgeti a szót, hitetlenkedő tekintete elsöpör a nézők felett.

A rövid bemelegítő sziszegés után következik a papucs sarokbabaszásával ellenpontozott körbekörös szökkengetős, melyet fél lábon hajt végre a művész. A hólyagos lábat kezeivel a lehető legmagasabbra emeli, tekintetét a sebre tapasztja, fejét meg-megrázza.

Ez után az aprózós következik. Az aprózós a próba szerencse ősi törvényét képezi le a test intuitív nyelvén. Leginkább egy egyszerű sétára hasonlít, melynek során az ember egy tálca tojást próbál átvinni egy sereg fogócskázó sündisznó-kölyök között.

A táncot a hosszan-bicegős páros lépései zárják le, melynek során a táncos a talpának azt a felét érinti könnyedén a táncparketthez, mely a hólyaggal ellentétes oldalon van.