Tehénke a kapitány

Volt egy rövid időszak az életünkben, amikor még sejtelmünk sem volt arról, hogy a matrózkodás mit is jelent valójában. Hogy nem csak annyiból áll, hogy reggel kifekszünk a felső fedélzetre, délelőtt koktélt iszunk a légkondis bárban, délután ebédelünk, éjjel vacsorázunk és alvás helyett is inkább az ágyat próbálgatjuk. Nem gondoltuk volna, hogy egy hajó másként is kinézhet, mint amilyennek a nászutunkon láttuk. (tovább…)

Disznók elé…

(Lackfi János “Kreatív írás” szemináriumán készült.)

 

Nem mondom, egy kicsit többet néztem ki belőle, az öltözéke alapján jóval többre taksáltam. Persze, gyanakodhattam volna, mert meg sem állt rendesen, csak úgy bekérdezett, de azt hittem, tudod, hogy az a könnyed fajta: télen is vékony ruha, vászontetős Audi, örökölt karóra.

– Egy öngyújtót kérek – mondta, és nem gyanakodtam egy kicsit sem. Nem én! (tovább…)

Tente baba, tente

1.
A kis szoba sötétjével csak egy teamécses lángja birkózott. A falról visszaverődő fényben hol feketének, hol vörösnek látszott a viaszkorongot ölelő égetett agyagtálka. Odalentről a Rákóczi út buszainak motorzaja adta a ritmust, a bútorok és a tárgyak hol bebújtak a fénygömbbe, hol visszahúzódtak az árnyékba.
Viola a mécses asztalkája melletti fotelben aludt, feje hátrafelé a támlának, jobbra a falnak támaszkodott. A gyenge fény már órák óta bolyongott az arcán, a szemén, a mély ráncon, ami az orra tövétől a szája a sarkáig húzódott. Megvilágította a száraz, fáradt bőrt a halántékánál és a szürke morzsákká fakult rúzsmorzsákat cserepes száján. Viola finoman, csendesen lélegzett, válla alig emelkedve követte a mellkasát, de combján nyugvó két kezén mozogtak az ujjak, mintha altatódalt játszanának egy hangszeren.
Sercegett a mécses, és mire Viola még egyet lélegzett, ellobbant. A kanóc csípős szagú füstjét apránként semmivé hígította a szoba bútorszagú levegője. (tovább…)

Egyre csak esik az eső

Alig tíz perccel ezelőtt értem haza a Belvárosból, ahol Londonból hazalátogató barátommal találkoztam. A házhoz közeledve már jó messziről láttam, hogy valaki fedetlen fővel ázik a kapu előtt. Egy öreg ember volt az. A eső végigfolyt hosszú haján, a lucskos tincsek végén csurgókba gyűlt, százágú vízesésként érte el a köpenyét. Mintha engem várt volna. (tovább…)